Viselkedési problémák, nevelés kölyökkorban

Profile picture for user Marcellus

A rókatartás esetében alapvető szabály, hogy hagyni kell, hogy a rókánk kezdeményezzen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindent meg kell engedni neki. Kölyökkorban még sokkal inkább szülői szerepköröket töltünk be a kisrókánk szemében, ezért bizonyos nevelési feladatokat is magunkra kell vállalnunk. Ezen fejezetben néhány olyan olyan tipikus kölyökkorban előforduló viselkedés formát gyűjtöttünk össze, ami ellen ténylegesen fel kell lépnünk, hogy a későbbi problémáknak elejét vegyük.

Agresszió, behódolás, félelem

Mielőtt az egyes viselkedési problémák kezelésére részletesen is rátérnénk szükséges általánosságban néhány szót ejteni az agresszió, dominancia és félelem bűvös hármasáról. Fontos tudnunk, hogy a rókák esetében nincs olyan jellegű falkaszellem vagy rangsor, mint a farkasoknál, ám ettől függetlenül az egyes egyedek közöti kapcsolatban mindig fontos szerepet játszik a dominancia kérdése. Ebből fakadóan, ha az erőviszonyokat nem tisztázzuk kölyökkorban, akkor rókánk könnyen úgy gondolhatja, hogy ő a domináns fél. A rendre nem utasított szemtelen kölyökből ilyen módon könnyen válhat agresszív, kezelhetetlen felnőtt állat.

Szerencsére kölyökkorban a rókák viszonylag jól nevelhetőek: gyakran már egyetlen ilyen komolyabb megfegyelmezés is célt ér a rendetlenkedő kölyökkel szemben, ha azt a megfelelő pillanatban és kellő határozottsággal tesszük meg. A sikeres fegyelmezés jele a behódoló viselkedés: a rókánk közeledtünkre hátracsapja fülét, lelapul a földre, száját kitátja, farkát csóválja úgy, hogy azzal a földet söprögeti, és közben vokalizál. Ilyenkor bátran megközelíthetjük, és megsimogathatjuk. A kurkászó, ápoló viselkedés (kezünk finom harapdálása, nyalogatása) szinten a behódolás összetéveszthetetlen jele. 

A nevelés és fegyelmezés mindig legyen határozott és következetes, de sose durva, ugyanis azzal könnyen éppen az ellenkező hatást érhetjük el. A megfélemlítés ugyanis nem összekeverendő a behódolással. A félelem és frusztráció csak tovább ront a helyzeten és az esetek többségében csak még kiszámíthatatlanabbá és  agresszívabbá teszi az állatot. Legyünk tehát nagyon elővigyázatosak az alábbiakban vázolt nevelési módszerek alkalmazása során.

Szobatisztaság

A szobatisztaság kérdése rókák esetében az egyszerűbb nevelési témák köze tartozik, mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy a legtöbb házi róka sohasem lesz teljes mértékben szobatiszta.  Ennek oka a rókák szociális viselkedésében keresendő, ugyanis a természetben a vizelet- és ürülékjelek fontos szerepet töltenek be a territórium határainak kijelölésében, illetve az egyes egyedek közötti kommunikációban. Emellett házi rókáknál gyakori, hogy gazdájuk viszontlátásának annyira megörülnek, hogy egyszerűen összepisilik magukat. Ez utóbbi viselkedés beltéri tartásnál kellemetlen lehet, de alapvetően pozitívumként értékelendő, mivel rókánk irántunk érzett rajongásának/behódolásának biztos jele.

A fenti kivételektől eltekintve, ha az erre való neveléséről kölyökkorban nem feledkezünk meg, olyan 80-90 %-ban biztosan szobatisztává tehetjük rókánkat. (Tapasztalatok alapján a kanok valamelyest több affinitást mutatnak e téren, mint a szukák - de ez nem kőbe vésett szabály.)   Kezdetnek legjobb, ha a kölyköt valami rágható játékkal együtt egy kutyaszallító dobozba helyezzük egy tálca macskaalom illetve némi ennivaló és víz társaságában. A kölykök nagy része általában rögtön otthon érzi magát az almosdobozban és ott is végzi el a dolgát. Ha ez történetesen mégsem így alakulna, akkor az ürüléket lapátoljuk az alomba, a vizeletet pedig mossuk fel. Kisrókánk követni fogja a saját ürülékének a szagát és következő alkalommal már valószínűleg a megfelelő helyen fogja elvégezni a dolgát. A szobatisztasági kurzus elején fontos, hogy a "sikeres" kísérleteket jutalmazzuk néhány finom falattal vagy simogatással. Ha a kölyök már a szállítódobozon belül biztonsággal használja az almot, akkor fokozatosan növelhetjük a mozgás terét, egészen addig amíg végül szabadon kóricálhat az egész szobában.

Az időnkénti kisebb-nagyobb botlások és tévesztések természetesen előfordulhatnak, azonban ezt nem szabad büntetéssel viszonoznunk. Fontos, hogy ilyenkor mindig gondosan mossuk fel a kérdéses helyet valami alkalmas tisztítószerrel. Ugyanis, az esetlegesen visszamaradó szagnyomok arra csábíthatják rókánkat, hogy újból megjelöle a helyet. (A hagyományos tisztítószerekkel ilyenkor csak sokszori mosás után lehet megszüntetni a szagot, azonban léteznek kifejezetten "szaggyilkos" ipari vegyszerek. Célszerű még a baj bekövetkezte előtt egy üveggel beszereznünk valamilyet, hogy szükség esetén könnyen orvosolhassuk a problémát.)

Fontos megjegyezni, hogy az almosdobozt mindig takarítsuk ki napi rendszerességgel, ugyanis a rókák (főként felnőttkorban) kényesek az illemhelyük tisztaságára. Ha ezt nem tesszük meg, akkor számítsunk arra, hogy elégedetlenségük jeleként a dobozon kívül fogják elvégezni a dolgukat. (Ha megfelelő alomtípust használunk, akkor nem kell a teljes tartalmat lecserélnünk: elegendő, ha az "összeállt" részt távolítjuk el.)

Mivel a beltéri tartás hosszútávon nem előnyös sem a gazdának, sem az állatnak, ezért mint lehet, költöztessük kültéri kifutóba rókánkat. A szobatisztaságra való nevelésre fordított idő azonban ettől még nem vész kárba, mivel az almos doboz használata nagyban megkönnyíti a kifutó tisztán tartását és a kellemetlen szagok elkerülését. 

Durva játék, erős harapás

Azon rókakölykök esetében, melyek egészen kiskoruktól fogva emberközelben nevelkedtek, gyakori jelenség, hogy nem tudják meghúzni a határvonalat a játék és a durva harapdálás között. Normális esetben a kölykök az egymás közötti kis ,,csetepaték'' során tanulják meg, hogy milyen erővel szabad megragadni a másikat, hogy az annak ne fájjon. Ugyanis azzal a kisrókával, aki durván, erőszakosan játszik a társai is így fognak viselkedni, így lassan megtanulja, hogy jobb a békesség. Természetesen ettől függetlenül a kölykök egymás között még elég komoly csatákat vívhatnak a szülők figyelméért illetve a jobb falatokért - ám ez alapvetően egy másik kérdés.

A rókák - lévén nincsen kezük - alapvetően a szájukat használják játék során. Az egymás finom harapdálása, a másik bundájának tisztogatása alapvetően fontos a szociális élet során. Mi emberek ezzel szemben inkább a kezünket használjuk arra, hogy kontaktust létesítsünk más személyekkel, tárgyakkal. Ebből fakadóan nem kell meglepődni, ha házi rókának játék közben harapdálja a karunkat vagy a lábszárunkat. Probléma csak azzal van, ha túl erőteljesen teszi ezt, mivel tűhegyes fogaikkal a kisrókák is elég komoly sérüléseket tudnak okozni. Ezért fontos, hogy minél hamarabb megtanítsuk nekik, hogy meddig szabad elmenni a játékban.

Mivel kutyák esetében is ismert ez a probléma az interneten sok ,,házi praktika'' található ezzel kapcsolatban. Gyakran javasolják, hogy kenjünk a kezünkre ecetet vagy csípós chili szószt, hogy ezzel vegyük elejét a harapdálásnak. Ezzel azonban az a baj, hogy így igazából elbátortalanítjuk az állatot attól, hogy játsszon a kezünkkel.

Sokkal természetesebb, ha ehelyett olyan nevelési módszert alkalmazunk, ami a rókák szociális viselkedésére támaszkodik. A harapós kölyköt ragadjuk meg egyik kezünkkel a nyaka mögötti laza bőrnél fogva. Ezen területhez a ragadozó emlősök esetében egy sajátos reflex kötődik: ha itt határozottan megfogjuk őket, akkor mintegy lebénulnak. (Macska tulajdonosok esetében úgy hiszem jól ismert ez a jelenség.) A természetben ennek az a szerepe, hogy mikor a szuka költözteti a kölyköket, akkor azok ne kapálódzanak feleslegesen utazás közben. Ha sikerült elcsípnünk a rendetlenkedő kölyök grabancát, akkor egy határozott mozdulattal emeljük fel a levegőbe, majd rázzuk jó alaposan vízszintes a kezünket. Majd ezt követően egy rövid, de határozott morgás kíséretében nézzünk a kölyök szemébe. Ezután tegyük vissza lassan a földre és engedjük el.

A fenti módszert szükség esetén fokozhatjuk azzal, hogy az agresszív kölyköt a nyakánál fogva először lenyomjuk földre (annyira, hogy a mellkasa a földet érintse - tehát nem arról van szó, hogy kilapítjuk mint a rétestésztát), majd ez követően a fentiekhez hasonlóan alaposan megrázzuk a levegőben.

Ez az eljárás első olvasatra meglehetősen durvának hangzik, de alapvetően egy rókakölyök számára ez a fegyelmezés legtermészetesebb formája - a vér szerinti anyja sem csinálná másképpen. Szintén nem kell megijedni attól, ha a kölyök panaszos, síró hangot nyüszíteni kezd, miközben megrázzuk. Semmi esetre se hagyjuk abba amit elkezdtünk, hanem igenis csináljuk végig a teljes mozdulatsort. Visszaengedve a földre valószínűleg el fog szaladni tőlünk és elbújik valahova. Ez azonban csak afféle gyerekes duzzogás, a legközelebbi etetésre kiheveri a történteket és megint ott fog nyüzsögni a lábunk alatt. Szóval ne féljünk alkalmazni, ha szükség lenne rá.

Láb-, kézhágás

Ez a viselkedés forma úgy 3 hónapos korban szokott először jelentkezni, de ez inkább csak olyan tapasztalat alapján felállított szabály. Egyes kölykök esetében nagy eltérések lehetnek, de szinte minden rókakölyöknél megfigyelhető. A rókák októberre érik el az ivarérettséget, ezért az ilyen kölyökkori viselkedés nem tekinthető valódi közösülési szándéknak. Ennek ellenére, elég megrázó élmény lehet elsőre, hogy a szeretett rókánk megpróbálja meghágni a lábunkat vagy a kézfejünket.

Az igazság az, hogy a természetben a kölykök az egymás közötti játszadozás során nem csupán az alapvető vadászó mozdulatokat és ugrásokat sajátítják el, hanem a társasélet két alapvető tevékenységét a párzást és a harcot is. Természetesen ez közöttük továbbra is csak játék, de fontos része van a később fontos mozdulatsorok begyakorlásában - még ha ez emberi szemszögből kicsit obszcén is. Ugyanakkor az egymásra való felugrálás és a hágó mozdulatsor a dominancia kifejezésére is szolgál. Ez a kutyáknál is hasonló, ott is egy módja lehet ez annak, hogy kinyilvánítsák, hogy ,,ki a főnök''. Ez a magyarázat arra, hogy az efféle - nem tényleges párzásra szolgáló - hágó mozdulatok szukák esetében is megfigyelhetők. 

A fentiek fényében rókakölykünk ilyen ,,mutatványa'' lényegében teljesen normálisnak tekinthető. Azonban mivel az efféle viselkedés nem kellemes az ember szemszögéből illetve gyakran kínos helyzetekhez vezet, ezért jobb kölyökkorban leszoktatni erről. Az alkalmazandó technika alapvetően ugyanaz, mint a harapdálás esetében. Általában egy-két jól időzített nyakon csípés révén rendeződik a dominancia kérdése, így a ,,hágó'' viselkedés is megszűnik.

Ételagresszió

A természetben egy ragadozó számára az élelem csak fáradságosan megszerezhető kincs. Ezért nem meglepő, hogy az élelem védelme és annak ínségesebb időkre való elraktározása mélyen beleivódott a rókák viselkedésébe. Kölyökkorban hamar kialakul egy erőbeli rangsor a kisrókák között. A képlet ugyanis meglehetősen egyszerű: annak a kölyöknek jut a legtöbb ennivaló, amelyik a legerősebb, legagresszívabb. Az ételagresszió alapvetően természetes ösztön, azonban emberközelben nevelkedő rókák esetében igazából felesleges és zavaró beidegződésnek számít. A felnőttkori szocializációs problémák elkerülése végett ez is olyan dolog, amit jobb kölyökkorban orvosolni.

Az első és legfontosabb dolog, hogy etetés közben rókánk ne érezze veszélyeztetve sem magát, sem az ennivalóját. Ezért igyekezzük az etetést számára kellemes, stresszmentes élménnyé tenni: Üljünk le a földre, mivel így kb. egy magasságba kerülünk vele, amit kevésbé érez fenyegetőnek. Amíg eszik finoman simogassuk az oldalát és a hátát, ezzel jelezve, hogy minden rendben van. Ezzel a technikával többnyire megakadályozhatjuk, hogy egy-egy falatot kikapva a tányérból, elszaladjon az étellel.

Az étellel való szaladgálás megakadályozása azonban csak az érme egyik oldala. Ugyanis a legtöbb kölykök hajlamos azt hinni, hogy az etetések alatt azért nem eszünk vele, illetve azért engedjük őt a tányérhoz előbb, mivel ő a dominánsabb. Ezért előbb-utóbb morgással és kerregéssel megpróbálják ez a dominanciájukat evés közben tudásunkra hozni. Az ételagresszió ilyen formája szintén olyan viselkedés, amit a lehető leghamarabb el kell fojtani.  

Legcélszerűbb itt is a nyakon ragadásos módszert alkalmazni, illetve ezt követően rövid időre vegyük el tőle az ennivaló. Ha látjuk rajta, hogy már kiheverte az ilyenkor szokásos ,,hisztit'' akkor visszaadhatjuk neki az etető tálat. Ha megismétlődne az étel visszaszolgáltatását követően a morgás, akkor ismételten kapjuk el a grabancát. Ám ezúttal az ételt ne adjuk vissza, hanem hagyjuk ki az adott etetési ciklust. Ez általában elegendő szokott lenni arra, hogy a következő ételosztásra jelentős javulás álljon be.

Kategóriák

Címkék